Ha azt halljuk: űrhadászat, űrháború, mindenkinek a Csillagok háborúja jut az eszébe.
Száguldó vadászgépek, méltóságteljes siklórombolók és csatahajók, lézerek, bolygókat elpusztítani
képes halálsugarak. Ezek viszont csak mesék. Ha valamivel hitelesebb űrháborút akarunk látni televízióban,
nezzűk meg a inkább a Battlastar Galactica című sorozatott. De még attól s igen messze állunk, amit a
Csillagkapu sorozatban ismertünk meg.
Ami tulajdonképpen jó. Mert az, hogy nincs szükségünk űrfegyverekre, azt mutatja, nincsenek ellenségeink odakint.
De a kozmosz arra fel lehet használni, hogy földi ellenfeleket egymásra mérjenek csapást. A hidegháborúban ez a
gondolat remek táptalajt kapott.
A kezdetek
Az űrfegyverkezés története egyidős az űrrepülések. A Szovjetunió 1957. október 4-én állították pályára aSzputnyik-1-et.
Ezt a nagyszerű tudományos eredményt sajnos elhomályosítja az a tény, hogy a hordozó egy interkontinentális rakéta volt.
Amerika katonai és politikai körökben kitört a pánik meg kell jegyeznünk: joggal, hogy az oroszoknak olyan rakétájuk van,
amellyel gond nélkül elérhetik az Egyesült Államokat. Ennél nagyobb pofont a hidegháborúban nem is kaphattak volna.
Mindkét fél erőteljesen rákapcsolt a fejlesztésre.
Ne feledjük viszont, hogy maga a rakétatechnika is a háború szülötte. Ciolkovszkij dolgozta ki az elméletét,
de Werner von Braun német mérnök, ültette át a gyakorlatba, akinek a második világháborúban kifejlesztet V-2
rakétája lett mindkét ország rakétakutatásának alapja. Az amerikaiak, megszerezték, von Braunt, jó néhány
kollégáját és több kész rakétát, a szovjetek vitték a összes többit.
Az első amerikai kísérleti rakéták nem is voltak mások, mint az elkobzott és átnevezett V-2 rakéták.
A világűrt többféle katonai célra lehet használni. A kémkedés elegánsabban felderítés előtt új távlatok nyíltak. Nem kellett
gépeket és pilótákat veszélyeztetni egy mélységi felderítés során. A technikai fejlődés hozta magával az újabb technológiákat:
távközlés, helyzet meghatározás, kommunikáció, ezek az eszközök pedig már jól ismertek mindannyiunk számára, hiszen életünk részévé
váltak. De milyenek voltak az igazi katonai elképzelések?
Egy pillanatra ugorjunk vissza a második világháború végére. Németország egyik legnagyobb problémája volt, hogy nem tudott csapást
mérni az Egyesült Államokra, amely ezért kvázi kívülállóként vett részt a harcokban. A hadviselő feleket ugyanis egy egész óceán
választotta el egymástól, ez pedig az akkori technikai színvonalon kizárta a légi csapás lehetőségét.
Németország zseniális feltalálói a V-2 sikerei után már az interkontinentális rakéták felé kacsingattak, sőt egy hatmotoros óriásbombázót is.
Ekkor viszont felbukkant Eugen Sänger és kolléganője, Irene Bredt. Sänger műr letett az asztalra egy hiperszonikus rakéta-repülőgép-tervet
1933-ban, de 1944-ben új ötlet jelenkezett: a Silverbirddel.
Az ezüstmadár egy félig repülőgép-, félig rakéta-konstrukció. A tervek szerint a gépet egy rakétakatapult gyorsította fel nyeregvasútpályán,
majd a levegőbe emelkedés után a hajtóművével a sztratoszférába emelkedett. Célja fölé érkeze ledobta egyetlen, 9 tonnás bombáját, majd a Földet
megkerülve landolt állomáshelyén. Külön érdekesség, hogy célját nem parabolapályán érte el, hanem a lassuló gép, ereszkedés közben a sűrűbb
légréteg tetejéről visszapattant. Így, kacsázva járta volna körbe a Földet. Sänger elképzelése később mind az Szovjeteknek, mind az amerikaiaknak
megtetszet, viszont kiderült, hogy a tudós alaposan elszámolta magát, így a terv dugába dőlt.
A hidegháború idején azonban semmi nem volt túl drága, túl fantasztikus, vagy túl ésszerűtlen, ha azzal kecsegtet, hogy fölébe kerülhetett valamelyik
fél az ellenség felet. Az űrkutatás elsősorban a hadseregek felügyelték, vagyis pénzelték, ezért a fejlesztések az ő igényeiknek megfelelően történtek.
Harca műholdak ellen
Ahogy megjelentek a szputnyikok az űrben, azonnal felmerült a kérdés: hogyan lehet ellenük védekezni? Egy műholdat nem kell feltétlenül
elpusztítani, elég működésképtelenné tenni, hiszen a javításra nincs mód, s minden szervizelési kísérlet drágább lenne, mint egy új eszköz fellövése.
Így egyenesen adódott azaz elképzelés, hogy kifejlesztenek olyan harceszközöket, amelyeket műholdpusztításra specializálnak. Az ilyen fegyverek csoportját
nevezik ASAT-nak (az Anti SATellite kifejezésből).
Az ASAT-okra több elképzelés is adódott. Először az a lehetőség merült fel, miszerint a műholdat rakétával kell eltalálni. Ebben az esetben nincs is
szükség robbanófejre, hiszen a két test sebesség különbsége olyan kinetikus energiát indukál, hogy pusztán a becsapódás ereje elég a céltárgy elpusztításához.
Azonban ehhez olyan rakétákat kell használni, amelyek 100-800 kilométer, vagy akár 36 000 kilométer magasságban is 50 centiméteres pontossággal eltalálják
a célt. Ha belegondolunk, hogy az első interkontinentális rakéták pontossága 150 méter volt láthatjuk milyen feladat elé állították a mérnököket.
Az amerikaiak próbálkoztak repülőgépről indított rakétával is. 1959-ben egy Bold Orion
rakéta hat kilométerrel tévesztette el a célt, a High Virgo rakéta pedig 30 másodperc után
irányíthatatlanná vált. A program ezek után gyorsan véget ért.
Nagyobb sikerrel kecsegtettet az a terv, ha nukleáris töltettel rendelkező rakétát robbantanak a
műhold közelében. Ebben az esetben nincs szükség pontos találatra, a robbanás során
keletkező elektromágneses hullám elrontja a műhold elektronikáját, ráadásul akár több
műholddal is végezhet egyszerre. Hátránya, hogy minden műholdat működésképtelenné tesz a
hatósugarában, akár a védekező országét is. Ennek ellenére az USA ezt a megoldást
választotta: az 1960-as években Nike Zeus15S nevű rakéták indítását vette tervbe, melyeken 1
megatonnás robbanófejet helyeztek volna el.
Hamar kiderült viszont, hogy ezeknek a földről indított rendszereknek az a hátrányuk, hogy
nem lehet bárhol alkalmazni őket, hiszen a kilövőállásokról csak az égbolt egy szelete érhető
el. Meg kell tehát várni, amíg a megsemmisítendő műhold ebbe a térrészbe ér, ráadásul
ezeknek, az eszközöknek a használat túlságosan lassú és körülményes. A Zeust 1964-ben
felváltó THOR LV2-D rendszer 2 hét (!) alatt volt startra kész.
Nemsokára felmerült a vadászműholdak alkalmazásának a lehetősége. A terv szerint egy ilyen
eszköz a Föld körül keringve állandóan hadra fogható. Megközelíti az ellenséges szputnyikot,
és akár becsapódással, akár robbanással tönkreteszi azt. (Eleinte még foglalkoztak az elfogás
gondolatával is, de hamarkiderült, hogy a műholdak önmegsemmisítőt is tartalmaznak, amit
nemcsak akkor lehet használni, ha idegen országban ér földet a szonda, hanem az űrben,
távirányítással is robbantható. Ezt megtudva inkább egyik fél sem kísérletezett azzal, hogy
űrhajósokkal megpróbáljon befogni egyet is.)
Ilyen vadász műhold volt az orosz Isz-A rendszer, amely az első valódi ASAT-rendszernek tekinthető.
Fellövés után maximum három keringés alatt megközelítette a kiszemelt műholdat. Az 1,2 tonnás test
ekkor felrobbant, és 12 repeszfelhőt hozott létre, amely végzett az ellenséges szondával.
A repeszhatáshoz bármi megteszi: sörét, fémforgács, akár még a közönséges sóder, vagy homok is. Sőt
akár porfesték vagy grafitpor is jó lehet. Ez ugyan nem pusztítja el a holdat, de az optikákat és
a napelemeket beborítva, működésképtelenné teszi a célt.
Ezt a módszert nevezik „szegény ember felhőjének”. Egy olyan ország, amely képes rakétákat juttatni a
világűrbe, egyetlen robbantással olyan felhőt is képes létrehozni, amely abban a magasságban lehetetlenné
teszi a műholdak működését. A megoldás nem igazán megbízható, de elég nagy fenyegetést jelent ahhoz, hogy
mindenki komolyan vegye.
Az amerikaiak viszont nem hagytak fel a rakétás módszerrel. A hetvened években a Spike-rendszerrel
kísérleteztek, a nyolcvanas években azonban már egy új eszköz állt a rendelkezésükre. Az ASM-135A rakétát
egy F-15-ös vadászgépről indították. A számítógépek mindent kiszámoltak, a pilótának csak a megfelelő
magasságban és pillanatban kellet indítani. A kétfokozatú rakéta egy MKV-t (azaz miniature kill vehicle-t,
egy miniatűr gyilkos eszközt) szállított, amely infravörös érzékelőjével megkereste a célpontot, és belecsapódott.
A kísérlet sikeresnek tűnt, de hatalmas költségek miatt a programot megvétózták. Nem
mellékesen az sem, hogy az említett rendszer sértette az orosz –amerikai fegyverzet-
csökkentési megállapodásokat.
Ezek a módszerek rávilágítanak az űrbéli katonai összecsapások legnagyobb veszélyére: a
tárgyalt fegyverek alkalmazása olyan mennyiségű űrszeméttel szennyezné a Föld
környezettét, amely lehetetlenné tenné kilépésünket az űrbe. Akár évtizedekre, vagy még hosszabb időre is bolygónk foglyaivá válnánk. Ráadásul még nem is számoltunk jól
megszokott életvitelünk összeomlásával, amelyek alapját a műholdak képezik. Megszűnne az
űrtávközlés, a televíziós sugárzás és a GPS.
A hidegháború 1989-ben ért véget. Magával hozta a fegyverkezési verseny végét, a
hadikiadásokra fordított összegek drasztikus csökkenését és sajnos az űrhajózás visszaesését
is. A két nagyhatalom között enyhült a viszony, de a bizalmatlanság megmaradt.
Folytatódik azonban a felderítés, a műholdak fejlesztése, a kommunikáció, az adatközlés és a
helymeghatározás fejlődése. Az országok odafigyelnek egymás szondáira, űrtevékenységére.
Az Egyesült Államok kormánya még mindig erősen támogatja az SDI-programot, amely komoly feszültséget kelt szerte a világban. Az USA ragaszkodik a rakétapajzshoz, és dollár milliárdokat öl a projektbe. Az új-mexikói kísérleti telepeken folyik a lézerrendszerek és részecskefegyverek fejlesztése. A földi bázisú lézerek már elég erősek ahhoz, hogy átégessenek egy rakétát, vagy műholdat. A problémát a célzás és a légkör jelenti. A levegő ugyanis torzítja a lézersugarat, amely energiát is veszít, s a célzási feladat sem csekély. Egy számítógépnek olyan gyorsan és olyan precízen (a milliméter pontosságával) kell irányítani a lézer tükrét, hogy több száz kilométer távolságról eltaláljon egy sokezer kilométeres sebességgel mozgó tárgyat. Ráadásul másodpercekig kell ugyanazon a ponton tartani a lézert, hogy a burkolat átégjen. Több mint húszévi fejlesztés után sem működőképes a rendszer.
Már folynak olyan kísérletek egy olyan Boeing-repülőgéppel, amelynek fedélzetére telepítenék a lézerfegyvert. A lézertükör a repülőgép orrában van, maga a berendezés a pilótafülke mögött, a gép többi részét a lézert tápláló energiaforrás foglalná el. Vannak feltörekvő államok, akik szintén az űrbe vágynak. Kína, India, Japán és újabban Irán is felfelé törekszik. Ez újabb űrversenyt indíthat meg, viszont reméljük, hogy immár békésebb küzdelem lesz, amelyben nem fegyverekkel, hanem tudományos eredményekkel akarnak dicsőséget szerezni. Bízzunk benne, hogy még sokáig nem kell aggódnunk az űrefegyverek miatt.
Kovács ”Tücsi” Mihály
Kínai csapás az űrben2007. január 11-én Kína elpusztította egyik kiöregedett mesterséges holdját. A Föld körülkeringő Feng Jun 1C (FY-1C) időjárási műhold már működésképtelen volt. A földről indított közepes hatótávolságú rakéta 865 kilométeres magasságban ütközött a szatellittel, robbanás nem történt. A rakéta pusztán mozgási energiája révén végzett az űreszközzel. A pusztulás után hatalmas törmelékfelhő maradt vissza, amely a becslések szerint akár 300 000 szemétdarabból is állhat. Utoljára 24 éve történt ilyen kísérlet, az USA által, 1986-ban. Ez alatt a 24 év alatt azonban benépesedett a Föld körüli űr: megfigyelőműholdak, időjáráskutató központok, sőt űrállomások keringenek körülöttünk.
A kísérlet kilenc napig tagadta a kínai kormány. Az Egyesült Államok, Japán, Kanada és Ausztrália tiltakozott a kísérlet miatt, ami azt jelenti, hogy Kína komoly ellenfélé vált a csillagháborús versenyben. George Bush még októberben írt alá egy utasítást, ami szerint az Egyesült Államok jogában áll katonai erő alkalmazása minden olyan ország ellen, amely ellenséges cselekedetet hajt végre az okból, hogy akadályozza bármelyik amerikai műhold működését. Washingtonban már akkor aggódni kezdtek, amikor a kínaiak lézersugárral befogtak egy amerikai műholdat.