Zöld Lámpás kritika

Hogy is kezdjem? Úgy gondolom, hogy ehhez hasonló nehéz kritikai helyzetben még nem voltam. Maga a képregény a DC Comics 16. számában jelent meg először 1940-ben. Azóta természetesen sok minden változott – ezért is nem taglalnám, kicsit sekélyes lenne -. A film a Warner Brothers stúdió kézjegyeit viseli, így az ember azt gondolná, hogy egy látványos és tartalmas moziban lesz része. Sajnos ezt cáfolnom kell. A látvány alapvetően jó, bár itt-ott amott lehetett volna még dolgozni rajta. A tartalom viszont annál közhelyesebb. Fogalmam sincsen, hogy a rendezőnek – Martin Campbell-nek – lett volna-e esetleg valami hátsó szándéka ezzel az alkotással a mondanivalóság felé, de kétlem, így negatív pontként írandó fel a közhelyes történet. Lassan tényleg kezd unalmassá válni a jó és a rossz harca – már csak az a kérdés, melyik filmnél fog ez nagyon kibukni-. Igazság szerint az alap sztori jó, hiszen képregény adaptációról beszélünk, noha ezek a filmek szokásukként, megtörik a képregények eredeti mivoltát. A nagy hiba a tartalomnál hogy a bemutatókban egy-egy jelenet a filmben nem ugyanazokkal a szavakkal jött vissza, mint azt az előzetesekben hallhattuk – természetesen ez a magyar szinkronnak köszönhető -. Szintén akár a mindennapokba is beágyazható képsor, az Őrzők-nél látható jelenet, amely tipizálja az idősek hozzáállását egy olyan dolog felé ami – nem teljesen – ismeretlen számukra. Noha ez a hozzáállás a mai társadalomra némileg igaz, de ez már mélyen belemenne a szociológia gyökereibe, így nem kíván tovább feszíteni a húrt e téren. Az Őrzőkhöz azonban szorosan kapcsolódik egy fatális és egyben nevetséges – forgatókönyvi – hiba, ez pedig nem más, mint a hallhatatlanság fogalma. Parallax elméletileg halhatatlan, a filmben mégis meghal, most akkor, hogy is van ez?

Az alkotás immáron egy a filmiparban lerágott csontnak minősülő témát dolgoz fel egy azonban eddig soha nem látott kombinációban. Az egyház a politika központja, az emberek a válság és a félelem hatására az egyházban látják az egyetlen reményt, ám az egyház ezzel visszaél. Nos, ez némileg olyan kényes jelenkorban is jellemző kényes kérdéseket feszeget, amelyek sajnos be kell valljuk igazak. Egyrészt ezért is ragadta meg a figyelmemet a film. Noha ennek a mondanivalónak volt a legkisebb szerepe a filmben. A főszereplő pap, gyakorlatilag katona, aki Isten nevében írtja a vámpírokat. Elég mókás, ahogy egy csuhás pap mindenféle lőfegyver segítsége nélkül hadonászik különböző szurkáló eszközzel. Mindenesetre a látvány magáért beszél. Alapjában véve egy teljesen jól animált filmről beszélhetünk, a szereplőválogatás és a vámpírlények viszont hagynak némi kivetni valót maguk után. Erre bizonyítékul szolgál, hogy Karl Urban (Doom, A Gyűrűk Ura trilógia 2.és 3. része, RED, Star Trek) és a szörnyek már találkoztak ezelőtt. Tudom érdekes a megfogalmazás, de csak gondoljunk vissza a Doomra. Az ott kerekesszékében ülő emberből egy szép nagy mutáns szörny lett, a vámpírtörténetben pedig ugyanúgy néznek ki a lények, mint a fent említett filmben. A film egyébként nagyon élvezhető, de némileg kiszámítható is egyben. A cselekmény szálai követhetőek, és ugyanakkor a néző tudja, hogy ki, mikor, mit és kivel fog csinálni. Én határozottan azt mondanám, hogy egy mozijegyet megér, már csak a látvány miatt is.

2012-ben Ridley Scott visszatér ahhoz a történethez, ami igazán elindította a pályafutását. 1979-ben az Alien (A nyolcadik utas: a halál) filmmel nagy sikereket ért el, és ezzel sikerült megalkotnia az egyik legjobbnak tartott sci-fi horrort. A mostani film egy új történetet mesél el, ami valószínűleg az előző sorozat előtt fog játszódni, és ahhoz az elhagyatott űrhajóhoz lesz köze, ami az első részben Ellen Ripley és csapata talált meg az ismeretlen bolygón. Az új filmet Prometheus néven szerepel, amit két részben terveznek bemutatni, és várhatóan 2012. nyarán kerül mozikba az első rész 3D-ben.

Kép a Prometheus izlandi forgatásáról